A SZIGLIGETI VÁR URA
Augusztus közepe felé járva borongós nap köszöntött a Balatonon nyaralókra. Barnita és Zöldita vitorlása ezúttal a Szigligeti-öböl felé vette az irányt. A várat megpillantva a fiúk nagyon izgatottak lettek.
– Gyerünk, nézzük meg felülről is a Balatont! – kiáltott fel Zöldita.
– Ez a vár olyan szomorúan áll ezen a dombon, hogy ki kell derítenünk búskomorságának az okát – tépelődött Barnita, és már indult is testvére után.
– Nagyon meredek és hosszú ez a feljáró, és még a bejáratnál sem vagyunk – lihegték az ikrek.
A bejáratnál megtorpantak. A kapun egy táblát találtak a következő felirattal: BETEGSÉG MIATT BELÁTHATATLAN IDEIG ZÁRVA!!!
A két fiú természetesen nem nyugodott bele a gondolatba, hogy nem láthatják a híres és most már hírhedt várat.
– Meg kell keresnünk a vár urát. Az azért mégsem járja, hogy hosszú időre bezárja a kaput – szólt Barnita.
– Ha pedig beteg, mielőbb meg kell őt gyógyítanunk – tette hozzá Zöldita.
Amint így tanakodtak, egyszerre csak kinyílt előttük a hatalmas kilincs, ők pedig egy percet sem tétováztak, beléptek a várba. Az ikrek még azzal sem foglalkoztak, hogy a súlyos kapu rögtön be is záródott mögöttük. Elindultak a kövekkel kirakott úton, ami addig-addig kanyargott előttük, míg az őrtoronyhoz nem értek.
– Hahó, van itt valaki? – kiabált Barnita.
– Ha van, jöjjön ki, hadd beszéljünk vele! – visszahangzottak Zöldita szavai az erős falak között.
Nagy sokára súlyos lépteket hallottak közeledni, majd nyílt a zár, és egy óriási, szakállas, páncélruhás, mogorva férfi áll előttük, karddal a kezében.
– Jó szándékkal jöttünk ide – szólt hozzá Barnita.
– Nincs nálunk fegyver, kérlek tedd el Te is a kardod – kérte Zöldita.
A férfi egy darabig bizalmatlanul nézte őket, de végül szélesre tárta előttük az ajtót.
– Mi járatban vagytok itt? – kérdezte még mindig komoran.
– Szeretnénk tudni, miért nem láthatják az emberek a várat! Miért tart zárva hosszú-hosszú ideje? Mi az a betegség, ami miatt nem nyithatod ki a kaput? – szegezte a páncélosnak a kérdéseit Barnita.
– Mit érdekel az Titeket – vetette oda hanyagul a férfi.
– Gyerekek vagyunk és kíváncsiak. Ez a vár gyönyörű, a kilátás, ami innét a Balatonra nyílik, mindennél csodálatosabb. Ezt az élményt nincs jogod elvenni az emberektől – oktatta ki Zöldita.
Úgy tűnt, a férfi szívét meglágyították a gyerekek szavai, mert mesélni kezdett.
– Valamikor régen én is nagyon szerettem az életet. Mindig is páncélos lovagnak készültem, hogy a gyerekeket megtaníthassam vívni, de egyszer, mikor éppen nem volt rajtam a páncél, egy sötét alak agyonszurkált. A férfi eltűnt, a sebeim sajnos azóta sem gyógyultak meg, így magamra öltöttem a páncélomat, hogy senki se lássa az össze-vissza vagdosott testemet. Már 50 éve itt ülök a toronyban, és csupán a Balaton látványa nyújt némi vigaszt fájdalmaim közepette – tárta fel a titkát.
– De hisz’ ezen tudunk segíteni – derült fel Barnita arca.
– A lovagról óvatosan lefejtették a páncélt és bekötözték a sebeit. A vágások gyorsan gyógyultak, a vár urának a kedve pedig napról-napra derűsebb lett.
– Borzasztóan hálás vagyok nektek – szólt egy nap a fiúkhoz. – Segítettetek meggyógyulni és visszaadtátok a szabadságomat. Most már készen állok arra, hogy ismét megnyissam az emberek előtt a vár kapuit, és újra vívni tanítsam a gyerekeket. A toronyban mostantól már nem kell őrködni, így a kulcsát nektek adom. Ti vagytok a legalkalmasabbak arra, hogy vigyázzatok rá. Ha valami gond ér benneteket, vagy csak szeretnétek elbújni a világ elől, a szigligeti vár tornyába bármikor feljöhettek. Egy páncélos, régi vágású ember ezentúl mindig vigyáz rátok.